Hazudtam a gyerekemnek

Van egy történetem a hazugságról.
Ennek kapcsán gondolkodom kb. egy éve azon, hogy lehet e jól, jó szándékkal hazudni, vagy sem.
Illetve lehetni lehet, de megbocsátható e az ilyesfajta hazugság? És vajon azzal okozunk e nagyobb kárt, hogy hazudunk, vagy azzal ha elmondjuk az igazat?

Amikor anya lettem, úgy gondoltam soha nem fogok hazudni a gyerekemnek, és mégis időnként rajtakapom magam apró hazugságokon. A következő történet egy nem is olyan apró hazugságról szól és nagyon nehezen keveredtem ki belőle. Ha kikeveredtem egyáltalán…

Tavaly a majálison kapott a kislányom egy gázos lufit. Nagyon régóta vágyott már rá, megígértük neki, hogy májusban kap egyet. A lufi nagyon nagy kincs a kisgyereknek, főleg ha “szép egyenesen áll a kezében és nem konyul le”. Leírhatatlanul boldog volt, éreztem a boldogságát.

Jól emlékszem én is az efféle örömre, gyerekkoromban én is rajongtam a lufiért és nagyon különleges kincs volt a gázos lufi.

A lufit a kis csuklójára kötöttem, de elég lazán nehogy szorítsa a kezét. Vidáman, nevetgélve tartottunk hazafelé kettesben, vagyis hármasban a lányom, én és a lufi, mert a számára nagyon kedves dolgok a képzeletében életre kelnek, a legjobb barátok lesznek.

Már majdnem hazaértünk egy utcasarok volt csak hátra amikor Mackó egy kicsit lemaradt, a hátam mögött jött és én épp hátrafordultam hozzá amikor a lufi emelkedni kezdett a magasba.
Döbbenten néztük mindketten és csak annyit tudtam mondani, hogy ezt meg hogy csináltad? … és ekkor az egész kis arcát elöntötte a rémület, a teste remegett és csak azt kérdezgette szinte sokkos állapotban, hogy anya ugye vissza tudjuk hozni? Vissza tudjuk hozni? Sírt nagyon, de másképp ahogy szokott.
Akkor hallottam így sírni amikor megégette a kezét, rémülten de valahogy visszafogottan, amikor nem tudja még, hogy mi fog történni, mi lesz ennek a vége.

lufiPróbáltam vigasztalni és közben azon zakatolt az agyam mit mondjak neki, visszamenni már nem tudtunk volna venni egy másikat, valamit mondani kell neki, amitől megnyugszik. És akkor eszembe jutott a saját gyermek énem. Tőlem is repült el lufi és én akkor azt képzeltem, hogy az én lufim elszáll nagyon messzi országokba, látja majd sok gyerek, integetnek neki és abban reménykedtem, hogy egyszer visszajön hozzám. Ezen otthon jót nevettek és közölték, hogy ez lehetetlen.
Azt mondták a lufi emelkedik amíg bír, majd szétdurran. Nem akartam erre gondolni.

Ott guggoltam az út szélén, ölelve a zokogó gyerekemet és azt találtam neki mondani, hogy a lufi most elindul egy nagyon hosszú útra, elmegy távoli országokba, szétnéz a nagyvilágban és kb. egy év múlva visszajön hozzád. Lassan megnyugodott, elindultunk hazafelé. Útközben arra kért, hogy apának ne mondjuk el, hogy mi történt. Mikor hazaértünk kb. fél óráig bírta és ő maga mesélte el apának, hogy repült el a lufi, közben sírt.

Majd teltek a napok, hetek. Egy ideig minden nap szóba hozta a lufit. Anya hol jár most a lufim? Nagyon hiányzik! Ilyenkor elpityeredett.

Iszonyú lelkiismeret furdalásom volt, nem tudtam mi lesz ebből. Meséltem hát neki arról, hogy hol jár a lufi és amikor visszajön nagyon sokat fog neki mesélni az utazásáról. Mozgalmas volt a nyár, egyre ritkábban jutott eszébe a lufi, de nem felejtette el.

Majdnem egy évvel később, április közepe táján egyik este, lefekvés után, minden előzmény nélkül azt kérdezte: Anya a lufim honnan fogja tudni, hogy hol vagyok? A szívem a torkomban dobogott, egyáltalán nem számítottam ilyen kérdésre. Annyit mondtam, hogy tudni fogja és nemsokára találkozhat is a lufijával.

Eljött a május elseje, addigra újra elfelejtette az egészet. A majálison nagyon jól érezte magát, fagyizott, körhintázott és épp a labirintus felé tartottunk, amikor egy kislánynál gázos lufit láttam, de Mackó nem
vette észre. Előre küldtem apával a labirintushoz és gyorsan keresni kezdtem, hogy hol árulják.
Meg is találtam, ugyanaz a néni, akitől tavaly vettük, ugyanazzal az árukészlettel.
Megvettem ugyanazt a rózsaszín pónis lufit és valószerűtlenül széles mosollyal mentem a családom után.
Mackó, mikor meglátta nem akart hinni a szemének! Ezután csak a lufiról tudott beszélni, akivel találkoztunk mindnek hadarva mondta el a történetet, a lufi visszajött, anya megtalálta!

Három napig a lufival aludt, az ágya mellé a falhoz kellet celluxszozni a madzagját, hogy ne repüljön a plafonra, azután a szekrény ajtajára kötöttük és szépen lassan leeresztett. Nem szomorkodott miatta, meg van most is, néha megtalálja a játékos ládában.

Örülök, hogy egy év után lezárhatjuk ezt a történetet, persze tudom, elő fog még kerülni évek múlva és remélem nem fog túlságosan neheztelni rám a lányom, amiért hazudtam neki. Azóta óvatosabb vagyok, és sokszor inkább vállalom az igazságot, ami néha nem könnyű, neki és nekem sem.

Te hazudtál már a gyerekednek?

3 hozzászólás a “Hazudtam a gyerekemnek” bejegyzéshez.

  1. Erre nemhiszem,hogy valaha is emlekezni fog :)
    mintahogy mi sem emlekszunk ilyenekre,pedig a mi anyukank is probalt megvigasztalni ilyenekkel :)
    Meg,hogy majd hozza a Jezuska azt amit szeretnek…ma mar nemtudom mit kertem akkor :D
    Ne legyen lelki ismeret-furdalasod :) nincs miert,hiszen a kis lelket szeretted volna meggyogyitani vele :)

  2. Kedves Zsuzsi!

    Köszönöm, aranyos vagy!

    Üdv: Viki

  3. annyira aranyos, megható történet. a kislányodnak semmi hátránya nem származik ebből az apró hazugságból. nagyon jól kivágtad magad, és meg is oldódott a lufikérdés. gratulálok hozzá! üdvözlettel: zsuzsi

Kérdezz vagy írd meg te is tapasztalataidat a hozzászólásokban!
Semmilyen adatot nem kötelező megadni.

Kattints a fehér négyzetre a "Nem vagyok robot" szöveg előtt!
Majd ha nem vagy robot, elküldheted a hozzászólást!

Hazudtam a gyerekemnek
Kiscsillagom.hu - Adatvédelmi nyilatkozat